Az interneten beszólós arcoknak elég sok formája van. Aki aktívan látogat olyan oldalakat, ahol van kommentelésre lehetőség, vagy játszott már internetes-többszemélyes játékokkal, az biztosan találkozott már egy-két fajával a netagresszoroknak.

A dühös parasztok legprimitívebb fajtája a világhálón keresztül megverős. Nem értettél vele egyet a fórumon, esetleg lelőtted a játékban? Készülj a legdurvább halálos fenyegetésekre! „Megöllek!”, „Eltöröm a nyakad!”, „Megszurkállak!”, stb. Amennyiben egy olyan játékban hangzottak el ezek, melyben némelyikre lehetőség is van, ne essünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk virtuális gyilkosságról és bántalmazásról van szó. Mi is lehetne jobb módja annak, hogy bebizonyítsuk, hogy nekünk van igazunk, vagy mi vagyunk jobbak az adott játékban, mint megölni a másikat? Elsőre joggal merülhet bennünk fel, hogy az interneten keresztül nem is lehet emberölést elkövetni (legalábbis nem így, tudatküszöb alatti jelekkel szívrohamot okozó számítógépvírusról már hallottam pletykákat). A legtöbb játékban manapság már van lehetőség hangos kommunikációra, ami esetenként még emlékezetesebbé teszi ezen fenyegetéseket, pl. ha azok egy 8 éves hangján történnek. Jobb esetben mérgelődik egy kicsit, este még lefekvés előtt eltervezi hogyan tünteti el a hullánkat, majd reggelre elfelejti az egészet. Rosszabb esetben azonban, ha nem voltunk túl óvatosak kideríti a nevünket és ha kitöltöttük valamelyik tré közösségi oldalon a lakcím rovatot, vagy nem Kovács Gézának hívnak minket, kinyomozhatja hol lakunk és ha nála a fizikai fölény, akár meg is verhet, vagy csak összedobálja tojással lakhelyünket.

Egy picit (de tényleg csak picit) békésebb alfaj a simán anyázós hülye. Ezek leginkább a kompetitív játékokban vannak jelen és bár lemészárolni nem akarnak, az esetles kudarc miatt felgyülemlett feszültséggel nem tudnak mit kezdeni, kénytelenek személyeskedéssel levezetni. Ennek a klasszikus formája az őket legyőző ellenfél lekezdőzése. Az ritkán merül fel bennük maguktól, hogy ha, aki legyőzte őket egy újonc, akkor inkább nekik ciki, hogy még egy kezdővel sem bírtak el. Erre rávezetve őket, számos teljesen elfogadható és logikus mentséggel találkozhatunk: a másik csalt, szerencséje volt, vagy a büdös kurva anyját!

A zenéért bocs, nem tudtam kikapcsolni az embedben.

Legnagyobb öngólkirály a neten azonban az „értelmiségi” bunkó, aki már-már középiskolás szinten tud fogalmazni és nyelvtanból is mindig legalább hármas volt. Az ő fő fegyvere az intelligenciája... lenne, de ugyanolyan ostoba, mint azok, akik az utcán provokálnak verekedést, csak nyilvánvalóan fizikailag hátrányosabb helyzetben van. Így mikor a fent említett fajoknál legalább egy picivel értelmesebb „ellenségbe” botlanak, gyakran elvéreznek mentális felsőbbrendűségük bizonyításának kísérlete során, s fegyvernemet váltanak, jönnek a frappáns beszólások. Amennyiben a célpont még jelen van és valamilyen okból kifolyólag folytatni kívánja a verbális csatározást, riposztjaival könnyűszerrel újabb fegyverváltásra kényszerítheti a netagresszort. És ekkor szúrja leglátványosabban hasba magát az „értelmiségi” bunkó, áldozatként tünteti fel magát, annak ellenére, hogy ő kezdte a támadást, sérelmezi az ellenségeskedést, majd azt kezdi ismételgetni, hogy a visszaharapó áldozat az agresszor, mellesleg egy primitív állat, akivel ő bizony nem is hajlandó tovább beszélni, ezért még egy utolsó frappánsnak hitt megjegyzést elereszt, majd gyorsan elszalad/letiltja a másikat/kilép a játékból/befogja a füleit, eltakarja a szemeit és hangos hápogásba kezd.

Az említett három netagresszor típusnak természetesen számtalan változata létezik, ezekre nem fogok külön kitérni. Ki szeretnék térni azonban az okra, arra, hogy szerintem mitől lesznek ilyenek a gyerekek és néhány esetben a „felnőttek”.

A mára már teljesen elgárgyult média a számítógépes játékokhoz szokta kötni az agressziót (a filmipart basztatni már olyan, mint kínai kajáldás műanyag késsel mamutfenyőt próbálni kivágni, új célpont kellett) és ezt hibátlanul bizonyítják is néhány összevágott képkockával, amin retardált gyerekek dühöngenek a számítógép előtt. Na de, ha a buszmegállóban megkéselnek valakit, akkor romboljuk le mindet, mert azok sarkallják késelésre, emberölésre a tiszta lelkű báránykákat? Nem nagyon. Ezek a kölykök kompetitívek, ami tök jó dolog azoknál, akik tudnak veszteni is, de ahhoz, az emberekre ritkán jellemző érettség kell. Mit látunk akkor, amikor egy gépe előtt dühöngő gyermeket nézünk? Egy rossz vesztest. Nem csak a gép előtt léteznek, ott vannak a focipályán, sírnak a kapuban, meccs után meg akarják verni az ellenfelet, elküldik a zsűrit a picsába, megkergetik a bírót, le kis buzizzák a szavaló versenyen jobb helyezést elérőt. Az életben szembe kell állni egy, olykor viszont sok emberrel és úgy keménykedni, így ezt csak a veszélyérzettel nem rendelkező fogyatékosok, meg néha a bátrabbak vállalják. Neten ez nincs meg, Jenőke nyugodtan beszól, mert nem áll vele szemben Ödön, aki rásuhint lánccal, nincs tehát közvetlen veszély és amúgy is legyőzhetetlennek érzi magát a meleg szobában, a monitort bámulva. Onnan simán úgy tűnik, hogy le tud kungfuzni bárkit.

Konformitás. Átlag Jenő gond nélkül felveszi a parasztkodós, primitív stílust, amint belép a játékba, mert egyrészt viccesnek találja a cifra káromkodásokat, másrészt meg ezekkel az emberekkel tölti idejének nagy részét, nem lát mást. Anyu, meg apu Tv-t néz, hiszen nem tudnak foglalkozni a gyerekkel, az számítógépezik, ami bonyolult, meg nem is értik, jobb ez így mindenkinek, minek erőlködjenek, hogy megismerjék, esetleg picit neveljék őt? Márpedig egy felügyelet nélkül netre engedett gyerek ezt fogja látni és ragadni fog rá a bunkó stílus. Nem kell a nyakán ülni, elég rászólni, ha hisztisen buzigecizik a mikrofonba, vagy csapkod. Nem lesz baja akkor sem, ha ilyenek után nem számítógépezhet egy darabig. Mint azt egy pompás és nyilvánvalóan rengeteg pénzbe került tanulmány kimutatta, ha valamit túl sokat csinálunk, akkor nem igazán tudunk mellette mást csinálni és nem fogunk teljes életet élni. (Ti is imádjátok ezeket a rettentően okos tanulmányokat?)

A bejegyzés végére tartogattam (a számtalan közül) egy saját élményemet, amely egymást követően két netagresszorral is összehozott. Történt ugyanis, hogy egy a valósággal látszólag minden kapcsolatot elvesztett egyén látogatott meg az akkori munkahelyem előtt, azzal a szándékkal, hogy halálosan megfenyeget. Azok szoktak agresszívnek hinni, akik nem ismernek egyáltalán, s ők is feltehetőleg azért, mert szakállas vagyok. (Képzelem minek gondolnának, ha tetoválásom is lenne.) Békés ember vagyok. Részben ezért, részben pedig azért, mert fenyegetőm kevésbé tűnt veszélyesnek, mint egy lábatlan, összevarrott szájú nyuszi (egy nálam ugyan magasabb és sokkal kövérebb, hajléktalan külsejű fazon, aki olyan vállakkal és karokkal volt felszerelve, ami egy etióp kisgyereknél is baljósan vékonynak számítanának), próbáltam barátságosan reagálni az eltörömmindencsontodhagydelavárost, kicsit western filmes fenyegetésre. Láttam, hogy nagyon fél, remeg, (bár megjegyzem erre nem volt semmi oka, hiszen azon kívül, hogy barátságos voltam, még nem is vagyok egy félelmetes látvány), így megkérdeztem, hogy tulajdonképpen mit is szeretne.

Az hamar nyilvánvaló lett számomra, hogy a magyar nyelvvel hadilábon áll, mintha csak aznap ért volna át a határon (ez magyarázatként szolgált volna ápolatlan külsejére is), persze a dadogás is nehezítette dolgát. Mivel olyan ember vagyok, aki még egy csótányt sem tapos el, ha az megpróbál gyilkos szándékkal felmászni a lábára,

inkább hátat fordítottam neki, s tovaindultam, amitől hirtelen megjött a bátorsága és hangosabbra vette a fenyegetőzést, sőt, újabbakat is próbált összerakni, nem túl sok sikerrel. Mikor visszaindultam a melóhelyre, újra tanúbizonyságát tette annak, hogy egyáltalán nem fogta fel, hogy nem akarom bántani, meg picit kiesett a szerepéből, hiszen megfeledkezett róla, hogy ő az agresszor és rémülten ugrott el az utamból és lapult a közeli gyorsétterem falához. Mikor elkezdte érezni, hogy mennyire is kínos volt számára ez a jelenet, úgy döntött összeszedi minden bátorságát és megmutatja ki a főnök. Utánam vonszolta magát és a vállamra tette a kezét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy támadásnak vettem a dolgot, még én, aki nem viselem jól az erőszakot, sem a stresszhelyzeteket, is teljesen nyugodt voltam az egész esemény alatt, annyira komolytalan figura volt fenyegetőm. Ennek ellenére sérelmeztem, hogy hozzámért, elsősorban higiéniai okokból kifolyólag, így lerántottam magamról a kezét, melyre egy macsós „Most meg fogsz ütni?” kérdés volt a reakciója. Természetesen nem ütöttem meg. Elsétáltam, azóta nem láttam, még mindig a városban vagyok és egy csontom sem tört el.

Akkoriban a régi blogom még sokkal inkább egy „énblog” volt, természetesen leírtam a történteket, ami egy újabb agresszort hozott rám. Emberünknek ugyanis nem sikerült megértenie a történetet és valahogy az jött le neki a fent leírtakból, hogy én egy testépítő vagyok (na jó, ez részben igaz, de csak hasat építek, étkezéssel... de szerintem azt sem olyan vészesen) és egy agresszív állat, aki másokat terrorizál. Ezt első körben egy „bazmegrohattgyurósgecci” szerű megjegyzéssel tudatta velem, majd megpróbált intelligens hozzászólásokkal megalázni, melyekből inkább csak az derült ki, hogy az internetes szlengeket örömmel használja, ám jelentésükkel nincs tisztában és hasonlóan a fenyegetőző együgyűhöz, ő is csak képeskönyvben látott még magyar szavakat leírva. Természetesen a recept a szokott volt, miután kellően lejáratta saját magát, egy utolsó beszólásban örökre elbúcsúzott a maga rémisztően primitív módján.

gondolatok | vélemény | vesztes